29. rész

Aoi POV

Hazafele sétálva igyekeztem nem olyasmikre gondolni, hogy megverik, bezárják a szobájába, nem adnak neki enni, az ágyához kötözik, hogy semmiképp se találkozhassunk. Nagyon remélem, hogy nem lesz semmi baja – azt már tényleg nem élném túl.

Talán bűn, hogy szeretem? Hogy együtt vagyunk? Úgy csinált az anyja, mintha egy fertőző betegségünk lenne, ami csak akkor múlik el, ha nem látjuk egymást. Csakhogy ez egyáltalán nincs így, hiszen ha nincs velem, csak még jobban őt akarom. Minél távolabb vagyok tőle, annál jobban hiányzik. Akármilyen messze is van, én ugyanúgy szeretem.

Alig érek haza, és miután becsuktam magam mögött szomorúan az ajtómat, azonnal megcsörren a telefonom. Úgy veszem fel, hogy meg sem nézem ki hív.

- Igen? – szólok bele.
- Aoi… - hallom meg nevemet a telefonban, egy nagyon ismerős hanggal.
- Mi történt?
- Eltiltottak – motyogja. - Azt mondta apa, hogy nem mehetek suli után sehova, és ide meg te nem jöhetsz. Én… holnap elmegyek iskolába… ott tudunk találkozni.
- Most inkább pihenj, míg jobban nem leszel… aztán a szüleid meg majd megbékélnek – mondom, miközben én is próbálom elhinni szavaimat.
- De az sok idő! – mondja kicsit erőteljesebben. – Én veled akarok lenni… - mondja szipogva, az én szívem pedig összeszorul. Nem akarom, hogy sírjon…

Villámsebesség alatt pattanok fel az ágyamról, majd egy válltáskába beleszórok pár ruhát, amit a hátamra kapok, miközben a telefont még a fülemnél tartom.
- Várj egy kicsit. Negyed óra kábé, és ott vagyok – hadarom el gyorsan egy szuszra, aztán kinyomom a telefont, és még a konyhában megállok egy pillanatra, hogy megírjam egy cetlire, hol leszek az éjszaka, majd ezt a hűtőre ragasztom, és a cipőhúzás után már itthon sem vagyok.

Futva teszem meg azt a távolságot, ami elvezet hozzá. Az ajtót eleve kizárom, mint belépési forma, így próbálom fejben összerakni, hogy melyik az ő ablaka. Még szerencse, hogy nem emeletes ház, és nem a felső szinten lakik, mert akkor igencsak nehéz helyzetben lennék.

Az egyik ablakon át fény szűrődik ki, így mikor odaállok elé, meg is látom Rukit az ágyán feküdni. Mosoly kúszik arcomra, és bekopogok az üvegen keresztül. Látom, hogy picit megijed, de amikor meg is szólítom, már futva jön ide, hogy beengedjen.

A táskám leengedem a földre a vállamról, és karjaimat szorosan köré fonom, miután ölelésembe bújt.

- Annyira hiányoztál… – motyorogja a mellkasomba, és olyan szorosan tart magánál, ahogy csak tud.

- Már itt vagyok – puszilok hajába, aztán fejére hajtom a sajátomat, és simogatni kezdem a hátát, de ő csak remeg a karjaimban. – Mi a baj? – kérdem, miközben eltáncolunk az ágyáig, amire én leülök, ő pedig az ölembe mászik.

- Szeretlek… – motyogja, még mindig a mellkasomnak dőlve.

- Én is, picim – mosolyodom el, majd újból simogatni kezdem.

- Aoi – szólal meg halkan.

- Hm?

- Ugye itt maradsz éjszakára? – szorítja magához a felsőm.

- Szeretnéd? – kérdem, majd puszit hintek a feje búbjára, amivel elérem, hogy elszakadjon a mellkasomtól.

- Ühüm – bólogatja, majd ő is elmosolyodik.

Nem is tudom igazából, hogy mennyi idő telhetett el, de még mindig ugyanabban a pózban vagyunk, mint ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy már eldőltem az ágyon, Ruki hozzám bújt, és épp a hasamra rajzolgat az ujjacskájával. Felkuncogok halkan, mert kicsit csikiz, amire azonnal felemeli a fejét és nagy szemeket mereszt rám.

- Mi az? – kérdezi aranyosan.

- Semmi – nézek rá mosolyogva, és homlokon puszilom. – Mennyi az idő? – keresgélem szemeimmel a telefonom, de nem látom sehol.

- Fél kilenc múlt – mondja, majd visszateszi a telefonját az éjjeliszekrényre. – Miért? – bújtatja vissza a fejét a mellkasomhoz. – Sietsz valahova?

- Dehogy! – vágom rá gyorsan, és simogatni kezdem a derekát.

- Akkor jó – motyogja. – Izé… - pillant fel rám. – Fürödtél már?

- Még nem. Miért? – vigyorodom el, mire pír szökik arcára, ami nagyon kívánatossá teszi.

- Mert akkor majd… mehetnénk együtt – suttogja nagyon halkan.

- Én benne vagyok – nyomok csókot a feje búbjára.

- De majd később, amikor mindenki elment aludni… - kezd el újból rajzolgatni, de most a mellkasomra.

- És addig mit csinálunk? – kérdem kicsit talán perverz hangvétellel, pedig nem akartam ilyen félreérthetően fogalmazni.

- Mit szeretnél? – néz fel rám mosolyogva.

- Nekem mindegy, csak veled legyek közben – suttogom ajkaira, aztán megcsókolom, ami viszonzásra talál.

Teljesen belefeledkezünk egymásba, és csak akkor válnak el ajkaink, amikor már Ruki az ölemben ül, én pedig szemérmetlenül simogatom a fenekét; meg néha bele is markolgatok. Nem tehetek róla, imádom a kis popóját… - vigyorodom el, amikor pihegve néz rám kipirult arccal, és vörös ajkakkal.

- Olyan kis cuki vagy – simítom meg lángvörös arcát, ami még jobban elpirul.

- Aoi… – bújik a nyakamba, és kezeivel átfonja a nyakam.

- Igen? – fonom át derekát kezeimmel.

- Nézünk egy filmet? – kérdezi halkan.

- Ha szeretnél – mondom, majd felülök, úgy hogy az ölemben maradjon, így megérzem, hogy összeérünk ott alul, mire mindketten reagálunk: én felsóhajtok, Ruki pedig nyög egy aprót.

- A-akkor bekapcsolom a gépet – motyogja zavartan, aztán kiugrik az ölemből, és nemsokára már a neten keresgélünk a filmek között.

Már a film közepénél látom, hogy akkorákat ásítozik az ölemben, hogy attól félek engem is egyben bekap. Hirtelen belepuszilok a nyakába, mire megborzong, és hátra néz rám.

- Aoi… - dünnyögi, én meg csak nyomok egy csókot a kis szájára is.

- Aludjunk? – kérdem mosolyogva.

- U-um – rázza meg a fejét.

- Akkor azért ásítozol már vagy fél órája… - vonom fel egyik szemöldököm, mire elpirul picit és lehajtja a fejét.

- Én… - motyogja.

- Menjünk fürdeni, aztán irány az ágy – puszilom meg arcát mosolyogva, amit mosollyal viszonoz.

- Oké – egyezik bele. – De… fürdés után megnézhetjük a film végét!

- Szívem – túrok bele szöszi tincseibe nevetve –, hiszen most is mindjárt elalszol! – Erre szúrósan néz rám. – Oké, ha még fürdés után is így gondolod, akkor megnézhetjük.

- Akkor most menjünk – fogja meg a kezem, és húz maga után.

Amikor kinéz az ajtón, körbepillant, hogy nincs-e senki odakint, majd halkan, settenkedve elgyalogolunk a fürdőszobáig, ahol bezárja magunk mögött az ajtót kulcsra – biztos, ami biztos. Bár nekem egészen más okok jutottak eszembe erről… nem az, hogy esetleg lebukhatunk… - karolom át a derekát, és megharapom a fülét.

- A-Aoi! – szól rám remegő hangon, amin felkuncogok picit.

- Mondjad tündérkém – mondom kuncogva, majd a nyakára is puszit hintek.

- Semmi – fordul meg előttem, majd ad egy apró csókot a számra, aztán rám mosolyog, és ellépve mellettem megengedi a kádba a vizet.

Milyen kis aranyos… - nézek végig rajta, majd elkezdek vetkőzni, és egészen belejövök a dologba, mert amikor felpillantok Rukira egy szál semmiben, azt látom, hogy döbbenten és elpirulva bámul engem. Elvigyorodom, majd mellé lépve elkezdem levenni az ő ruháit is, amit persze csendesen tűr, és amikor már ő is annyi ruhát visel, mint én, együtt belecsobbanunk a nagy kádba, ami tele van sok habbal.

Percekig csak ülünk csendben; én a kád szélének döntöm a hátam, Ruki pedig a mellkasomnak, és közben hallom, hogy játszik a vízzel. Hirtelen feltornázom magam, hogy normálisan üljek, majd fejemet a vállára teszem, és megnézem, mit csinál. Persze meg is ijed picit ettől a hirtelen mozdulattól, de aztán csak mosolyogva rám néz, és ad egy puszit. Viszont én ezzel nem elégszem meg… - hajolok közelebb arcához, és először csak puszilgatni kezdem ajkait, amiből hamarosan már érzéki nyelvcsata lesz. Ruki teljesen hátrafordul felém – hála a nagy kádnak -, és kezeit mellkasomra simítja, mialatt én hajába túrok, és még hosszabbra nyújtom a csókot.

Szép lassan a hajában kutakodó kezemet egyre lejjebb vezetem a hátán, majd mikor elérem a kis kerek fenekét, megmarkolom, és belehúzom az ölembe, ahol aztán egymásnak feszülünk alul, és ez olyan módon zavarba hozza a kis Chibimet, hogy lecuppan a számról, és teljesen piros arccal kezdi nézni a kád szélét mellettünk. Olyan kis édes, ha elpirul… - mosolyodom el, majd magam felé fordítom a fejét, nyomok egy csókot ajkaira, majd belenyúlok a vízbe közöttünk. Ő ezt persze úgy fogadja, hogy a közöttünk munkálkodó kezemre kapja a tekintetét, aztán mikor megtalálom, amit kerestem, finoman megmarkolom, amire meg is kapom a választ egy gyönyörű nyögés képében, amit Ruki adott ki a csókolnivaló kis száján.

- A-Aoi… - szuszogja szaggatottan nevemet, és vállamra teszi a kezeit. – Mit csi…

- Hát csak nem aludhatunk azokkal ott lent… - felelem huncutul, és homlokának döntöm a sajátom. – Nincs okod zavarban lenni, hiszen már csináltuk ezt, ha jól tudom…

- Jó, de… - motyogja édesen, de azonnal elhallgat, amikor megmozdítom rajta a kezemet.

- Ha másra még nem vagy készen… ez azért még belefér – puszilom meg orrát, majd megérzem apró kezecskéjét férfiasságomon, amire egy halk nyögést hallatok.

- Uhum – dünnyögi, és inkább nyakam hajlatába bújtatja elpirult pofiját, hogy ne lássam, mennyire zavarban van.

Hamarosan mindkettőnk keze egy ritmusra mozog, és a fürdőszobát betöltik a kéjes sóhajok, apró szuszogások, elfojtott nyögések. Persze érzem, mikor éri el a határait ez a csöppség, mert beleharap a nyakamba, aztán teste megremeg, és pár pillanattal később egy hangos nyögéssel élvez el. Természetesen én sem maradok ki a jóból, hiszen úgy, ahogy az én kezem őt, az övé engem repít a csúcsra.

Pihegünk még, mikor már lassan kihűl a víz, de Ruki egy pillanatra sem hajlandó elengedni a nyakam, felemelni a fejét a nyakamból és kimászni az ölemből – ahova a közös kéztornánk után fészkelte magát. Hiába maradnék így vele egész éjszaka, már kezdek fázni, és ahogy érzékelem, ő is didereg már. Megfázni pedig nem kéne – tekintve, hogy már így is le van sérülve.

Nemsokára már a jó meleg takaró alatt vagyunk a szobájában. Ruki feje a nyakamból még nem szakadt ki, a lábai az enyémek közt összegabalyodva, a kezeit pedig mellkasomon tartja, és néha meg-megsimítja. Olyan édes, hogy még mindig zavarban van a kis vízi tornánk miatt, hogy bele sem merek gondolni, mi lesz, ha tovább megyünk, és már nem csak kézzel szerzünk örömet egymásnak. Merengésemből az szakít ki, hogy az előttem fekvő egyén heves mocorgásba kezdett, ami viszont engem egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy ne csúsztassam le a kezeimet a derekáról a fenekére, amit ezek után nagy odaadással kezdek el simogatni.

- Aoi… - suttogja halkan, de nem emeli ki a fejét a rejtekéből.

- Hm? – kérdezek vissza ugyanolyan halk hangon, de a kezem áldásos munkáját egy pillanatra sem szakítom meg.

- Neked fenék-fétised van? – kezd el köröket rajzolgatni mellkasomra, mire megállok a simogatásban, és elcsodálkozom a kérdésen, majd elhajolok tőle úgy, hogy lássam az arcát, ami most is, mint mindig, vörös színben pompázik, egészen a füle hegyéig.

- Nem – vigyorodom el, majd puszit nyomok ajkaira. – Csakis a te popód tesz ilyenné – markolok bele az előbb említett testrészébe, amire nyög egy aprót.

- Sz-szóval azt mondod, hogy… másét nem fogdosnád ennyit? – bújtatja vissza magát a nyakam hajlatába, ahol érzem a bőrömön, hogy levegőt vesz.

- Azt – kuncogom, és hajába puszilok. – Csak a tiédet fogdosom, mert ha te hozzám tartozol, akkor a feneked is, és én nem vagyok hajlandó lemondani a legjobb dolgokról.

- Szeretlek – markolja meg felsőmet, és szinte bele bújik a mellkasomba, annyira közel vackolja magát hozzám.

- Én is téged – mosolyodom el, majd váltunk még egy kifejezetten hosszúra nyújtott jó éjt csókot, ami után egész hamar elalszunk egymást ölelve.

Annak ellenére, hogy Ruki el volt tiltva tőlem, majdnem minden este belopóztam hozzá, és együtt töltöttük az éjszakát. Persze így a napok gyorsan teltek, csak annak nem örültem, hogy a suliban nem láthattam. Jó, este vele voltam, de az még sem ugyanaz, és akkor csak egy kis időt lehettünk együtt – bár azt nagyon jól eltöltöttük mindig.

Egyik nap Ruru mondja, hogy rendez este egy bulit. Nem akarok Ruki nélkül menni! – sápítozom magamban.

- Ma este? – rohanja le Reita a kérdésével, amin pislogok nagyokat. Ennek meg mi baja? – És kiket hívsz meg?

- Hát titeket természetesen! – húzza ki magát Ruru. – Meg Aoi hozhatja Rukit – néz rám egy kis gondolkodási idő után, amire azonnal egy hatalmas vigyor terül szét arcomon.

- És nem lenne baj, ha elhívnám Taka-chant? – kérdezi újból Reita.

- Nem lenne. Van elég vendégszobánk.

- Nem meghúzni akarom – oltja le Rei, és játssza a durcis kisfiút. – Járni akarok vele.

- De hiszen ő az öcséd, nem? – szólal meg Miyavi, az ész.

- De nem vérszerinti, te vadbarom! – világosítom fel

- Basszus, tényleg! – vakargatja meg tarkóját kínjában. – Elhívhatom Kait is?

- Felőlem – motyogja Uruha, majd valamivel vidámabban folytatja. – De úgy készüljetek, hogy nem mentek haza ma józanon!

- Én nem iszok sokat – jelenti ki Reita, mi meg úgy nézünk rá, mintha azt mondta volna el, hogy gyereket szül. – Most mi van? Józanul akarok összejönni vele! - duzzogja.

- Oké, értjük mi. – Ezután megyünk órára, én meg már a bulin gondolkozom, és azon, hogy mennyit együtt lehetek az én kis csöppségemmel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés